Minden kedves, a konyha környékén járatos Hölgy és Úr figyelmébe!
Ugyan a Nap még párszor megfordul az égen a VKF soron következő, ötödik fordulójának napjáig, de azért emlékeztetőül: június 3-án éjfélig várom a maileket a postokról, a blog és az étel nevével együtt. És akkor sem kell aggódni, ha (még) nincs blogotok: küldjétek el nyugodtan e-mailben az általatok választott étel receptjét, esetleg fényképet is, ha van; szívesen segítek a recept nagyérdeműnek történő bemutásában.
A téma pedig: a fűszerek. Remélem mára már mindenki kiheverte első döbbenetét, hogy "szigorú" kezemmel szétválasztottam a zöldfűszerek vonalát a "hagyományosabb értelemben" vett fűszerekétől; és már sikerült is egy-két variációt kipróbálni. A lényeg: alkossatok szabadon, szárnyaljon a képzelet (én már belendültem: Chili és Vanília utólagos engedelmével a VKF mozaikszót át-transzformáltam egy kissé, hogy logót formáljak a jelen fordulóhoz).
Csinos bloggertársnőnk, Jolie Julie gurította elém a kördést, mit is tervezek az idei nyárra gasztro-fronton. Először szép halkan felhorkantam, hogy "ez meg már milyen kérdés, mikor lesz még nyááár!", de a naptárra vetett pillantás után rögtön pironkodi kezdtem, hogy igenis ideje van ilyen kérdéseket feltenni, és jóreggeltkedvesaubergine tessék tervezgetni a nyarat, mert úgy elröppen, mint tavaly, és mindenről jól lemaradsz! Úgyhogy ezúton is köszönöm, hogy kizökkentettél, Julie, a mókuskerékből, mert magamtól csak valamikor augusztus közepén jutott volna eszembe a nyáron töprengeni. Másrészről szörnyű dolog, hogy amióta már nem "férek be" az iskolapadba (jó pár éve pedig...), azóta olyan, hogy nyár, nyári szünet, téli szünet; és a programok/táborok/sátorozások; készülődés, tervezgetés csak a halvány emlékekben él.
Szóval fogalmam sincs, mit tervezek, de...
Van itt egy kis kemence, nemrég készült el, pont a terasz előtt áll; jó volna jó sok kemencés ételt kipróbálni benne.
Második otthonunk, a Balaton Felvidék sem maradhat magára, menni kell a Szent-György hegyi borokkal ismerkedni.
Lassan billen a mérleg nyelve, és már-már követelőzővé váltam: énisakarokfagyigépet! Kedvet kaptam hozzá az utóbbi hetek fagyipost-dömingje miatt; de főleg Ana fagyi-csodái visznek a bűnbe...
Befőzés terén a szilva adott pont, már jó előre "lefoglaltuk" a mennyiséget kedves rokonoknál; bár a tavalyi sikereinken felbuzdulva az idén ők is megpróbálkoznak a szilva-gombóc maratonnal.
Nemzetközi fronton marokkói-egyiptomi gasztro-utazást tervezek, de semmiképpen nem nyáron, mert nem bírom a hőséget; talán valamikor ősszel, a ramadan előtt; éppen ezért ez még nagyon terv!
És a szokásos-folyamatos kutakodás egy-egy jó pincészet, egy-egy jó étterem/termelő ételei után az országot járva.
Mammának gurítom tovább a labdát!
Az arab világ gasztro-kulturájában barangolva jutottam ehhez a salátához. Ha jól emlékszem, Nigella Lawson valamelyik tv műsorában is találkoztam már vele; akkor valamiért nem keltettte fel az érdeklődésem. Így utólag azt kell mondanom, nagy kár, mert az elmúlt héten szinte minden nap volt ilyen saláta az asztalon; finom, laktató, és annyira különleges ízek keverednek benne, pedig az egész "csak" egy egyszerű saláta, igazi mediterrán módra.
Kicsit utána jártam, a saláta a levantei térségből ered, (Izrael, lLibanon, Jordánia, Szíria, a Sínai félsziget és a Palesztin területek vidéke) bár az eredeti receptre még nem sikerült ráakadnom, körülbelül tíz féle változattal találkoztam. Egy közös valamennyiben volt, ez a pirított pita kenyér, a többi hozzávaló többé-kevésbé a szezonális zöldségekhez igazítható. A saláta öntete egy szimpla olíva olaj-citromlé-fűszerek kombináció; a bele való zöldségek pedig igény (és idény) szerint változtathatók. Egy fontos (szerintem): csak jó ízű és lédús paradicsomot használjunk hozzá, mert az egész ezen áll vagy bukik!
A recept
1 fej saláta (a saláta-család bármely tagja használható; ízlés szerint)
3-4 nagyobb paradicsom
2 gerezd fokhagyma
1 csokor zöldhagyma
1 szép szál kígyóuborka (nem kell meghámozni)
1 paprika
1-1 csokor bármilyen zöldfűszernövény (sok helyen a mentát és a petrezselymet ajánlották; de mivel nálunk a kert roskadásig van kaporral, én abból kaszáltam le két jó nagy maroknyit; illetve az éppen kicsírázott lucernát borítottam a salátástálba)
ízlés szerint egy maréknyi magozott fekete olajbogyó
2 pita kenyér, pirítva
Az öntethez: olíva olaj és citromlé (egyenlő arányban), só, bors. A fűszerek tekintetében a sumac-nál elakadtam... Mivel momentán nem áll rendelkezésemre belőle (és ha jól gondolom, nem is fog egy darabig), így kerestem egy olyan íz, ami számomra az arab világot idézi, és még salátában is elképzelhető. Ez a római kömény lett, és mivel lusta voltam megőrölni, mozsárban párszor rácsapkodtam, és már mehetett is az öntetbe (kb. fél teáskanálnyi).
A saláta összeállítása rendkívül egyszerű: a salátaleveleket falatnyi darabokra tépkedve, az összes többi zöldséget kb. azonos méretű, apró kockákra aprítva, az öntettel lelocsolva tálalás előtt legalább fél órára hűtőszekrénybe állítjuk. Közvetlen tálalás előtt a megpirított pitakenyeret falatnyi darabokra törve a saláta tetejére halmozzuk. Azt hiszem, nem kell mondanom, melyik a legfinomabb csemege belőle: amikor a pitakenyerek felisszák a saláta levét, hmmmm...
Mint már az előzőekből kiderült, próbálkozok a zsákmányolt főzőedény használatával. Illetve eddig alapos kutatómunkát végeztem, feltérképeztem a hogyant és mikénteket, nem kis időt szenteltem a miből és mivel kérdéskörnek; mígnem eljutottam a cselekvő fázisba is (bevallom, volt már próbálkozás korábban is, azok a receptek is hamarosan felkerülnek ide).
Lorien közreműködő segítségével (pontosabban szólva Lorien drága, aranyos testvére segítségével) hozzájutottam egy okra konzervhez is, így kipróbálhattam ezt a receptet. Az okra és közöttem furcsa ellentmondásos viszony van, első találkozásunkkor hatalmas gyomorrontást kaptam; de ez csak és kizárólag torkosságomnak volt köszönhető: a fűszeres egyiptomi étel igencsak megbolygatta európai ízekhez szokott rendszerem; de amint kihevertem a dolgot, már álltam is sorba a következő adagért.
Pár szó a főzésről a tagine-ban. Tagine-nak hívják ezt a furcsa kinézetű kerámia, mázas, észak afrikai főzőedényt; és ugyanezt a gyűjtőnevet használják a benne készített szaftos ételekre is. Nem csak főzésre használatos tagine-ok vannak, szebben díszített változatukban tálalni szoktak. Az edény két részből áll, egy lapos tálszerű alsó részből, ebben történik a főzés, illetve a kúp alakú fedőből. A fedő felső részén, oldalt, vagy egy lyuk, ezen távozik a felesleges gőz. Érdekes módon a fedő legfelső része fogantyúként is szolgál, nem melegszik át. Tulajdonképpen a kukta nomád megfelelőjével állunk szemben; amit faszén parázson "működtethetünk".
Autentikus és érdekes íze lesz az ételnek, ha egy ilyen edényben készítjük, és nagyon jó hangulatú a szabadban, parázs fölött, guggoló helyzetben főzni; de természetesen "civilizált" körülmények között, konyhában, bármilyen más serpenyőben is elkészíthetőek a tagine-ok.
A recept
1 kg marhahús
1 fej apróra vágott hagyma
3 gerezd fokhagyma, apróra vágva
1/2 tk őrölt római kömény
1 rúd fahéj
1/2 tk kurkuma
1 csokor korianderlevél, apróra vágva
1 darabolt, hámozott paradicsomkonzerv
1/2 kg friss okra, de természetesen a konzerv változat is megfelel
cukor, só, fekete bors
A marhahúst falatnyi kockákra vágtam; majd kevés olajon megpirítottam a kockákat. A cserépedényben a visszamaradt olajon üvegesre pároltam a hagymát, hozzáadtam a fokhagymát, a római köményt, a kurkumát, majd néhány perc múlva felöntöttem a paradicsomkonzervvel, és annyi cukrot adtam hozzá, hogy elvegye a paradicsom savasságát. Belekevertem a megpirított húst, beletettem a fahéjrudat, fűszereztem sóval és frissen őrölt borssal; belekerült a koriander levél is; majd annyi vizet öntöttem rá, hogy ellepje a húst. Kb. másfél óra párolás után (lefedve) belekevertem a félbe vágott okrát is; majd még tíz percig rotyogtattam. Természetesen ha a víz időközben kevésnek bizonyul rajta, töltsünk rá nyugodtan, a végén az ételnek szaftosnak kell maradnia.
Lepénykenyérrel vagy kuszkusszal kínáljuk.
A recept egyik kedvenc arab kollégám feleségétől származik.
Mindig nagy lépésnek tűnt nekem, hogy távoli kultúrák ízeivel ismerkedjek. Elsősorban nem az európai szomszédok konyhája okoz fejtörést, hiszen valahol, a gyökerekben, a felhasznált alapanyagok körében nem kell túl nagymeglepetésekre számítani, de persze ez sem mindig igaz.
De az is egyértelmű, hogy ha „itthonról”, világkörüli utazás nélkül próbálok meg betekintést nyerni más népek konyhájába, a hatás nem lesz ugyanaz. Ezért tartom fontosnak, hogy alapos utánajárást követően először a hozzávalókat és fűszereket vegyem górcső alá. Sokszor már itt elakadok, nem ritkán ütközök akadályokba: mivel nem egy „világvárosban” van szerencsém élni; a nemzetközi gasztro-kultúra igencsak távol helyezkedik el innen; elég csak arra gondolni, hogy saját alapanyagok hiányában a szomszédos kínai büfé is a jó öreg Erős Pistát használja...
A vonzalom az arab ízek iránt egy egyiptomi nyaraláson kezdődött, ahol a gőzölgő chefingek kizárólag arab ételekkel zsúfolt oldalán kalandoztam a tányérommal. Érdekes látvány volt, ahogy a pult megosztotta a vendégeket: a „kontinentális” oldalon rikító színű rövidnadrágba és szoknyába öltözött, ricsajozó turista-sereg tolakodott; a másik oldalon pedig fekete csadorba burkolózott asszonyok, kezükben 2-3 tányérral, amit gyors mozdulatokkal megtöltöttek; kiszolgálták férjeiket és a gyerekeket, s ők csak utána, a maradékokból válogattak (ami egyébként szinte soha nem volt maradék, hiszen a villámgyors pincérek szinte azonnal töltötték az elfogyott ételt).
Lopva pillogtam, miket esznek ők, a helyiek, miből válogatnak; mit mivel párosítanak. Az egyik kedvelt ételnek a zöldségekkel rakott pultról egy hatalmas tálban, valamilyen lében úszkáló citrom volt. Kellemetlen meglepetésként ért az erős-sós-savanyú összhatás, percekig csak csuklottam. Félre is tettem gyorsan, elkönyveltem, hogy ilyen szörnyű dologgal még életemben nem találkoztam…
A fűszerekkel nem volt gond, a Medinában, a szűk kis utcák mélyén egy-két kedves szó kíséretében rögtönzött fűszer-ismertetőt tartott a jó kedélyű árus, aki vigyorogva figyelte az arckifejezésünket egy-egy erősebb íz vagy illat után. Csodálkozott, hogy a fűszerek nagy részét „vakteszten”, már illat alapján felismertük; és elégedetten töltögette a kis zacskókba a kiválasztott porokat és őrleményeket.
Azután mégis úgy alakult, hogy az első, igazi hozzávaló, ami szükségeltetni látszott a próbálkozásokhoz, az a bizonyos citrom volt. Mint megtudtam, hamad m'rakadnak hívják, egyfajta tartósított citrom, aminek csak a héját használják fel, és jellegzetes kísérője a csirkehúsos tagine-nak.
Hogyan készül a tartósított citrom?
Szükség van egy befőttes üvegre, amibe belefér 6-8 nagyobbacska, szép érett citrom. A citromokat alaposan megmosva, majd négybe hasítva (nem kell teljesen végig vágni) kicsit megnyitjuk, hogy a magokat ki lehessen tessékelni. Jó alaposan bedörzsöljük nagy szemű tengeri sóval (összesen kb. 5-6 evőkanálnyira lesz szükség); majd szorosan egymás mellé préselve elhelyezzük őket az üvegben. Egy-két babérlevél és egy teáskanál szemes bors társaságában meglocsoljük őket 8 citrom kifacsart levével; hogy legyen miben úszkálniuk.
Az első pár napban naponta kétszer a befőttes üveget fejtetőre állítva átmozgatjuk, hogy a só fel tudjon oldódni a citromlében; majd 4-5 hét érlelés után (sötét, hűvös helyen), amikor a citomok héja alatti fehér rész sárga lesz, fogyasztható is.
Az ételekbe a citromok héját használják csak; felhasználás előtt alaposan lemossák a sótól.
Végre elérkezett az idő, amikor a piac kezd megtelni az igazi, finom, szabadföldön nevelt, illatos eperrel; és az út széli bokrokon megjelennek a fehér, illatos bodzavirágok. Már alig vártam, hogy elmehessek bodza-szüretre, minden évben külön móka a zsúfolt utakról letérve olyan helyről szüretelni a virágokat, ahol a lehető legkevesebb szennyeződés éri azokat. Van már bejáratott lelőhely, de néha új utakra tévedek. Az utóbbi időben a lakott területek közeléből szüretelt növényeknél a legnagyobb problémát a levéltetvek jelentik, a kis zöld jószágok igencsak élvezettel szívogatják a ragacsos-édes nedveket, de e miatt emberi felhasználásra alkalmatlanná teszik azt. Érdekes, a nagyobb erdősávot körülövező cserjés esetében sokkal kevesebbszer találkozok ilyen „szennyezett” bokrokkal.
Ez a recept már régóta érlelődött bennem, most végre minden adott volt, hogy kipróbálhassam. Az első változatban a tejszínt is megpróbáltam bodzával ízesíteni, de nem tűnt a legjobb ötletnek, így visszatértem a „klasszikus”, vaníliás panna cottához; amin bozdazselébe ültetett eperszeletek üldögélnek. Kiegészítésnek még epervelőből készült öntet is járhat hozzá, ízlés dolga.
A zseléhez
2 dl meleg vízben legalább egy éjszakán át áztattam 5-6 tenyérnyi bodzavirágot (a virágokat előtte lemostam, és a hibás részeket eltávolítottam róla).
Másnap az erősen bodza illatú vizet 4-5 soron leszűrtem, egyre finomabb szűrőt használva, a legutolsó két alkalommal pedig egy háztartási papírtörlőn is átfolyattam, hogy az összes szennyeződést felfogjam.
Másfél evőkanál zselatint elkevertem a víz felében, majd lassan melegíteni kezdtem (a zselatin használati utasításának megfelelően). A víz másik felét 1-2 evőkanál cukorral és fél teáskanál citromlével ízesítve szintén felmelegítettem; majd hozzálöttyintettem a zselatinos adagot is, alaposan összekevertem és hagytam kihűlni.
A panna cottához
A desszert Piemontból származik, főzött tejszínkrémet jelent; és bár meglepően egyszerű elkészíteni, mégis különlegesnek hat.
3 dl zsíros tejszínt, fél dl tejet, egy rúd vanília kikapart magjait és magát a rudat is, valamint 2-3 evőkanál cukrot lassan, folyamatos kevergetés mellett addig melegítettem, míg forrni nem kezdett; ekkor félrehúztam. Fél dl tejben feloldottam 1,5 evőkanál zselatint, felmelegítettem, majd a langyos tejszínhez adtam. Megvártam, míg kissé kihűl.
Az összeállítás
Tetszőleges formákat lehet használni, saját tapasztalat szerint nem érdemes túl nagyokkal dolgozni, mert egyszeri fogyasztásra sok, én jobban kedvelem a két-három falatban eltüntethető édességet.
A formákat pár percre mélyhűtőbe tettem, majd a már dermedő bodza-zseléből csorgattam bele, körbefolyatva az egész felületen. Ebbe eper-szeleteket nyomtam, majd irány a hűtőszekrény. Dermedés után teleöntöttem az edénykéket a tejszínes masszával (természetesen a vanília rudat kihalásztam belőle); majd 2-3 órára a hűtőbe állítottam azokat.
Tálalás előtt pár pillanatra forró vízbe merítettem a formákat, így a krém könnyen kicsusszant belőle. Mentás epersalátát, illetve hideg eperöntet is lehet kínálni a krémek mellé.
További bodzás és epres receptek:
Jól nyakon talált Julie és Házi Istennőnnk hógolyója (created by Ági), sokat is töprengetem rajta, mert majd' minden nap felteszem magamnak a kérdést (illetve másoknak teszem fel, de valamiért mindig költői kérdés lesz): mit is főzzek ma???? Ha hirtelen és gyorsan kell főzni, még egy egyszerű spagetti-ötlet sem ugrik be; ha pedig ihletem van, csak úgy roskadozik a hűtő a sokféle ételtől. Úgyhogy a végletek embere vagyok, azt hiszem.
De lássuk az igazi válaszokat:
- Mi alapján főzök, hol találok inspirációt?
Van egy zöld fedeles füzetem, amit mindenhová húzok magammal... az egyik felében a borkóstolási jegyzetek vannak, ha megfordítod, ott pedig minden más: ízek, benyomások, élmények, hangulatok, színek. Egy közös vonás van ezekben: mind a gasztro-vonalról szólnak. Voltatok már úgy, hogy egy étteremben, vagy vonaton ülve a szomszéd étele, szendvicse felkeltette az érdeklődésetek? Persze nem mászok bele más ételébe, távol álljon tőlem a tolakodás, de óvatos pillantásokkal felmérem, mi van ott, és ilyenkor a lengedező illatok, a látvány megérdemel egy-két szót. Lehet az egy jó ötlet a tálaláshoz, egy szokatlan párosítás, bármi. A lényeg, hogy legyen a kezem ügyében valami, ahová felírhatom. Van, hogy a legváratlanabb pillanatokban jut eszembe egy-egy jónak tűnő recept-ötlet, egy-két érdekes hozzávaló kombinálása. Valahonnan innen jönnek az inspirációk.
Az, hogy mi alapján főzök, elég sok mindentől függ: van-e elég időm olvasgatni és szörfözni a neten, járok-e sokat étterembe üzleti ebédekre, vacsorákra: ilyenkor óhatatlanul kipróbálok jó pár receptet, ötvözöm őket. Ha hajtós hetem van (mint az utóbbi 2 hónapban szinte folyamatosan), minden nap megkérdezem valamelyik családos kolléganőmet (általában mindig másikat), hogy kinél mi lesz a vacsora.
- Ragaszkodom-e a receptek minden betűjéhez?
Nem. Határozottan nem. Egyrészt, mert nem mindig van kedvem méricskélni. Ilyenkor ad-hoc jelleggel öntözgetem össze a hozzávalókat (legyen az sütemény), vagy csak úgy dobálom bele a fűszereket. Másrészt, van, hogy valami nem szimpatikus a receptben. Például nem szeretem a köménymagot, akkor rakok helyette mást. Vagy itt vannak az édességek: valamiért sokkal kevesebb cukorral dolgozom, mint az általában leírják. Nem szeretem, amikor egy süteményben nem érezni ki a hozzávalók, a fűszerek, a gyümölcsök ízét, mert mindent elnyom az édes íz. Eljutottam odáig, hogy a párom, aki imádta a házi süteményeket, kapásból kritkát mond mások zserbójáról (persze csak itthon, nekem), hogy milyen édes, szirupos az egész; és rögtön ki is hangsúlyozza, hogy a dió ízének a lekvárral finoman harmonizálnia kell, a tetején a csokibevonat pedig legyen étcsokoládéból, mert az kiemeli az ízeket....
És sokszor főzök saját "recept" alapján. Gondolatban végigcsinálok mindent; eljátszom az egész főzőcskét a konyhában; majd utána kipróbálom élesben is. Van, hogy nem jön össze, ilyenkor párom már tapintatosan nem piszkál, és nem követelőzik, hogy meg szeretné kóstolni. Kivárja, amíg vigyorogva jövök elő; olyankor tudja, hogy jöhet a villával.
- Mi alapján döntöm el, mi legyen másnap az ebéd/vacsora?
Rendszerint aznap határozok, kb. 5 perc alatt (érdekes, megfigyeltem, ebéd előtt, 11 körül igen kreatív szoktam lenni, az esetek 90%-ában akkor döntöm el, mit főzzek este). Ez a hétköznapok zsúfoltsága miatt van így; ilyenkor ebbe az öt percbe kell beleférnie annak is, hogy végigpörgetem, mi van otthon, mit kell venni; összedobom a bevásárlólistát, belesüllyesztem a táskába és rohanok tovább. Este irány a bolt, és pont ezért, ismerve a kínálatot, nem szoktam túl egzotikusra venni a figurát, nagyon kevés "jó" dolgot lehet ott kapni; de ahhoz, hogy nagyobb kínálattal rendelkező boltban tudjak vásárolni, meg kell várnom a szombatot.
A hétvége azonban más, van, hogy előző hétvégén megtervezem a következő heti menüsort, de ha nem teljes mértébken, akkor is van egy-két ötletem, kipróbálni olyan recepteket, amikre hét közben nincs időm (kenyereket sütni stb).
No, repüljön tovább a golyó, talán Dolce Vita in Italy és Rollller még nem nyilatkozott. Itt az idő! Ha bárki más is kedvet érez, ne fogja vissza magát, ezennel felszólítok minden, külön még fel nem kért gasztrobloggert, ossza meg velünk válaszait!
A szülinapi torta egy saját szerzeményű mű volt, amit több recept keveredéséből kerekítettem ki. Az egyik alapvető szempont, ha süteményt készítek, hogy a vajas töltelékkel ellátott egyedeket a család tagjai igencsak kemény vétó alá helyezték, és elég erős morgással tolják odébb a tányért, ha ilyesmi akad a villájukra.
Mivel jómagam egy balszerencsés véletlen folytán nem eszek csokoládét, de imádom az illatát, a textúráját, és imádok bíbelődni vele; némi önuralom gyakorlása árán hébe-hóba csokoládés tortát is varázsolok. De hogy ne legyen egyszerű "csokoládé torta karamell sipkával"; ezért megbolondítottam.
Mi illik igazán egy finom, közel 70%-os fekete csokoládéhoz? Hát persze, hogy a bors! És egy jó testes vörösbor. És hogy mindebből hogyan lesz torta? Hát így:
A gyorsaság kedvéért egy egyszerű piskóta volt a torta "teste", amiből nagyobbacska átmérőjű pogácsa szaggatóval szúrtam ki a lapokat, hogy helyes, egyszemélyes mini-tortákat kapjak.
A piskóta receptje, ahogy én készítem
7-8 tojás, attól függően, hogy közepes, vagy nagy tortaformában készítem-e
tojásonként 2 dkg cukor és 2,5 dkg liszt
A tojások sárgáját a cukor felével és 1 evőkanál vízzel kikeverem; majd óvatos mozdulatokkal belekeverem a cukor másik felével keményre felvert tojásfehérjékhez. Ezután egy habkártya segítségével gyors mozdulatokkal hozzákeverem az átszitált isztet; és már mehet is a sütőbe; ahol közepes hőfokon 20-25 perc alatt (ajtó nyitás nélkül!) aranybarnára sütöm.
A trüffelkrém
2 dl vörösbort 1 evőkanál cukorral, fél evőkanál fekete szemes borssal és egy rúd fahéjjal forralni kezdtem, majd mindaddig csendes lángon rotyogtattam, míg egy sűrű, sziruphoz hasonlatos redukciót nem kaptam (én Weninger Syrah-t használtam, a 2004-es évjáratból).
1 tábla jó minőségű étcsokoládét vízfürdő felett felolvasztottam, hozzáadtam 2 dl zsíros tejszínt; a vörösboros redukciót és ízlés szerinti mennyiségű mézzel édesítettem. Hogy a családot alaposan becsapjam, nem árultam el nekik, hogy 2 evőkanál vajjal habosra kevertem az egész krémet; ez mindenképpen kell hozzá, hogy habos és szép fényes legyen (természetesen a szirupos vörösborból a borsszemeket mindenképpen távolítsuk el!).
Mivel a krém kihűlés után keményre dermed, gyorsan betöltöttem a piskótalapokat, bevontam a krémmel és darált dióval körbehintettem.
A tetejére "dob" került: egy piskótalapot karamellel bevontam, amit teljes szilárdulás előtt késsel felvágtam.
Először is, szeretném megköszönni Mammának, hogy rám gondolt, mint a VKF következő háziasszonyára, s bár a technikai összefoglalóval feltette a lécet, azért maradt még pár hetem, hogy felkössem a gatyaszárat...
Az utóbbi pár napban rengeteget morfondíroztam, mi is lehetne jó téma erre a fordulóra. Hiszen az elmúlt körök 124(!) kitűnő receptje impozáns látványként lebeg a szemem előtt, a szint adott, alább nem mehetünk! Csábultunk már el kalóriaszegény desszertekre Chili&Vaníliával; kerestünk titkos tölteléket Házi Istennőnk jóvoltából; vendégül láttunk sok barátot Kicsi Vú segítségével; Mamma pedig jól megreggeliztetett bennünket. (csak halkan hívnám fel az esetleg itt nézelődő könyvkiadók figyelmét, hogy 124 recepttel akár két kötet szakácskönyvet is meg lehet tölteni, és még a fényképezés gondját is levettük a vállukról: majdnem minden post mellett ott az ínycsiklandó kép is! De azért ne felejtsenek el szólni, mielőtt használnák a recepteket vagy a képeket...)
Rájöttem, hogy egy valami meghatározó valamennyi recept esetében: az, hogy hosszas tépelődés után ki melyiket választja, kinek mi tetszik meg, melyiket fogja kipróbálni, függ az egyéni ízléstől, az egyéniségtől és a belső világtól. Én úgy hiszem, hogy ha minden étel-alapanyagnak van egy "társa" a fűszerek között; akkor mindenkinek vagy egy fűszere, ami hozzá illik, amivel remek párost alkot. Emlékeztek még Kicsi Vú ismerkedős Kördésére? Abban is az ötödik kérdésre?? - remélem ennyi idő alatt már mindenki utána nézett -
Na jó, nem csigázok tovább senkit (dobpergééés), a VKF következő fordulójának témája: a FŰSZER (és a hozzá kapcsolódó recept)!
De mielőtt hanyatt-homlok rohannánk a konyhába, egy kis irányvonal, merre induljatok:
- Tegyünk különbséget a fűszernövény és a gyógynövény között. Fűszer legyen az a szárított vagy friss temék, amelyet a növény gyökeréből, gumójából, kérgéből, fás szárából, virágából, terményéből vagy magjából nyernek,amelyekkel az ételeinket ízesebbé tesszük (s hagyjuk meg tudatunkban "gyógynövények" között a leveket, lágy szárakat).
- Természetesen az ételben nem csak a választott fűszer lehet (és kell, hogy legyen) ízesítőként jelen; csupán az domináljon, ő legyen a főszereplő.
- Nem szabok gátat a szárnyaknak: legyen szó előételről, főételről (húsos vagy hús nélküli), desszertről, magyar vagy internacionális konyháról, új vagy saját találmányú receptről; jöhet minden!
- A postban szánjatok helyet a fűszer rövid ismertetésének is, essék pár szó a történetéről, útjáról a mai konyhákig, egy-két érdekességről. Forrásnak ajánlom a Spice Encylopedia-t, a The epicentre-t, Gernot Katzer Fűszer oldalait, vagy a Botanical.com hasznos oldalait; de természetesen az internet végtelen lehetősége, illetve a polcon felhalmozott könyvek kínálta tudás közül is lehet mazsolázni.
- A receptekről, illetve fűszerekről 2007. június 2-án (szombaton) írjatok (természetesen 1-2 nappal korábban/később sem jelent problémát); az összefoglaló postot az ezt követő 3-4 napon belül ígérem (természetesen a jelentkezők számának növekedésével ezen napok száma várhatóan exponenciálisan növekedhet).
- A "pályaművekről" információt, a bejegyzés nevét, helyét a publikálást követően (vagy már akár az előtt is) a food.wine@yahoo.com e-mail címre várom; legkésőbb 2007.06.03. 24h00-ig (a levél tartalmazza a blog nevét, a recept nevét és linkjét is).
- És az állandó paragrafus: "
A játékban csak magyarul írt gasztroblog, de minden egyéb főzőmániás is
részt vehet, ha bloghontalan, akkor pedig a receptet email útján küldje
el a részemre.
Továbbra sem vehet részt "fizetett, kereskedelmi célú blog, honlap vagy cég". "
Nos, tehát akkor hajrá, elő a vaníliás fagylaltok, fahéjas kelt csigák, borsos steak-ek, sáfrányos rizsételek receptjével!
Mindenkinek nagyon jó recept-keresgélést, kutakodást és főzőcskézést kívánok!
A képekért köszönet a www.seanwallace-jones.com és www.renaissanceconnection.org oldalak szerzőinek.
Betettem a lábam (illetve a dugóhúzómat) Mamma konyhájába is... Időnként ott is találkozhattok velem, illetve az általam választott borokkal a Borajánlat kategóriában.
Váljék egészségetekre!