2007. január 30., kedd
Fast food
Amikor már végre elülni látszanak az év végi jóllakottság jelei, valahol mélyen ismét mozgásba lendülnek a kis motorok, folyamatos dörmögéssel-morgással jelzik, hogy itt az idő enni valamit. Valahogy előbb jött meg az étvágyam a színes, életteli ételek láttán, mint a szokásos téli káposztás-, lencsés-, babos egytálaktól. Zöldre vágytam; harsogóra, frissre. Ám a sok saláta ropogtatásától már lassan-lassan nyuszifüleim nőnek, így bepróbálkoztam egy pórés-brokkolis töltelékkel megtömött tésztaétellel. Jött, látott, győzött.
A recept
Egy szép nagy póréhagymát kis kockákra vágtam, 1 evőkanálnyi vajon, kevés fehérbor (Nyakas Irsai Olivér) társaságában puhára pároltam. Hozzákevertem az előre meggőzölt brokkolit, felöntöttem jó adag tejszínnel; sóval, borssal fűszereztem. Az egész masszát a tészta-hengerekbe (canelloni) töltöttem; vajazott tepsibe egymás mellé sorakoztattam a csöveket, a maradék mártással nyakon zuttyantottam és reszelt parmezánt hintettem a búbjukba (elővigyázatlanul hígra hagytam a masszát, így sütés közben kicsit kicsorgott a tepsibe; de a végeredményen semmit sem rontott).
2007. január 22., hétfő
Csak szelíden!
A karácsony előtti bevásárlásból maradt még két maréknyi gesztenye a kamrában. Mivel jómagam hadilábon állok vele, bolti, pürésített változatát tejszínhabbal még csak-csak megeszem, de a sült gesztenyét és bármilyen kiadású sütemény-formáját már nem. Ajánlgattam mindenkinek, de valahogy nem volt keletje (azt hiszem, a macerás pucolás lehet az oka...). Hogy ne menjen veszendőbe, no, meg hogy én is barátkozzak vele, gyors levest hoztam össze belőle.
Ha azt nézzük, hogy a szelídgesztenye, téli gyümölcs lévén kiváló energiát adó, és gyógyhatását nézve a légúti megbetegedések kitűnő gyógyszere; ebben a vírusokkal teli időszakban nem is kívánhatnánk jobb vacsorát.
A recept
A gesztenyék (kb. 20dkg) laposabb oldalát kereszt alakban bemetszettem, negyed órára vízbe áztattam és forró sütőben addig sütöttem, amíg meg nem éreztem az illatát (kb. 20 perc). Azon melegében konyharuhába csavartam, úgy hűtöttem olyan hőmérsékletűre, hogy a pucolás ne okozzon égési sérüléseket. Amíg vártam, hogy hűljenek, vajon karamellesre pároltam egy negyed fej vöröshagymát.
A lemeztelenített gesztenyéket (egyébként engem a csigára emlékeztetnek...) a hagymához adtam, felöntöttem egy jó nagy pohárnyi balatonfelvidéki Szürkebaráttal, és 5-10 percig rotyogtattam. Ekkor felöntöttem kb. 1,5-2 dl alaplével (az alaplevekről egyébként bővebben itt olvashatunk), sóztam, borsoztam, apróra vágott curry levéllel ízesítettem. Kb. 15 perc fővés után (vagy amikor a gesztenyék már kisebb nyomásra szétesnek) pürésítettem, tálalás előtt pedig jó kanál tejszínnel dúsítottam.
Ha félreteszünk 1-2 szem egész gesztenyét, levesbetétnek kitűnő, de maga a leves olyan tartalmas és dús, hogy szerintem semmi nem hiányzik belőle (esetleg kevés fűszeres olaj a tetejére)
2007. január 18., csütörtök
Ételképek
Szinbádéktól jött a kérdés kulisszatitkok ügyben, azaz mi történik és hogyan, mire egy megálmodott és megalkotott étel képet ölt itt a blogon.
Semmiképpen sem alkalmazok ilyen és hasonló trükköket:
hogy a végeredmény így nézzen ki:
A képek eredetijét a fényképezés történetével a Matt Bites oldalon találod meg.
No, nem, mintha nem törekednék a tökéletes fotóra, csupán az elvetemültség hiányzik belőlem... Meg aztán, valamennyi fotózott étel perceken belül eltűnik valamelyik szerencsés (vagy szerencsétlen?) kiválasztott gyomrában; így nem vetne rám túl jó fényt, ha a jobb tartás kedvéért belecsempészett pálcikák és spárgák hada tartaná csak össze.
Tény és való, ahhoz, hogy szép képek készüljenek, a természetes fény a preferálandó (jól felszerelt műterem esetében még ettől is eltekinthetünk).
Az esetek 99%-ában azonban be kell érni egy mesterséges világítással ellátott étkezői helyszínnel. Ilyenkor jönnek a "trükkök": jól megválasztott, a fényt nem elnyelő háttér; kiegészítő fényforrások; alternatív megvilágítások. De ez sem sikerül mindig elsőre. Van, hogy a sokadik próbálkozásra is gyengécske eredmény születik, a fény hiánya miatt szürkébe, szomorkásba indul a hangulat. Azután, ha már biztosabban mozgunk a talajon, lehet játszani is a fényekkel.
Rengeteg múlik azon, miben kerül az étel a fényképezőgép lencséje elé. Az ételek színe megkíván bizonyos színű edényt, tányért a jobb színhatás kedvéért; és előfordul, hogy egyszerűen elveszti jelentőségét és "szépségét", pont a tálaláshoz használt eszköz miatt.
Az ételfotózásra specializálódott fotósokkal külön foodstylist dolgozik, aki, éppúgy mint a hús-vér modellek esetében, felelős azért, hogy minden mindennel összhangban legyen, és úgy nézzen ki egy megálmodott ételcsoda, ahogyan annak kell. Rengeteg múlik a kiegészítőkön, egy-egy hanyagul odakészített villa vagy kanál szinte csábít arra, hogy kóstold is meg azonnal; a díszítéshez használt fűszernövények, ehető virágok mind-mind az esztétikán keresztül kívánnak a gyomorra hatni.
Vannak olyan ételek, amelyeknél kifejezett előny a makró (második kép), megmutatja egy-egy szépen átsült hús, tésztacsücsök buja szépségét. De van, amikor a részletekből összeálló egész az, ami kívánatos.
Szerintem egy jó képhez felépített kompozicóra van szükség. Egyrészt, nem biztos, hogy a mindig ugyanabból a szögből fotózott pózok minden ételnél jól mutatnak; másrészt a játékosság (második kép), a mozgalmasság izgalmassá teszi a képet. Általánosságban elmondható, hogy ha odaadsz tíz embernek egy-egy üveg bort és egy-egy fényképezőgépet, azzal a feladattal, hogy készítsenek képeket, amelyen az üveg bor van a középpontban, tízből tízen tökéletesen meg tudják oldani a feladatot: elkészítenek egy korrekt, az egész palackot megmutató fényképet (második kép). Ez a fényképezés. De ha mersz és tudsz élni a lehetőséggel, hogy megörökíts egy olyan képet egy olyan szögből vagy beállításból, ami az emberi szem számára esetleg szokatlan, az sokkal több annál...
Lássuk, mit árul el Lila Füge?
Hasznos linkek:
2007. január 16., kedd
Folytatás...
Töredelmesen bevallom, majdnem nem lett folytatás... Érzékeny, mimóza lelkem zokogott egy darabig; majd mint Dumbledore professzor főnix madara, poraimból újjáéledtem.
Bátorságom visszanyerésében talán segítségemre volt az elfogyasztott pohár Mandolás Tokaji Furmint is...
Valahol ott hagytam abba, hogy a tökéletes croissant elkészítéséhez szükségünk van egy nyugodt napra. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy egész álló nap csak ezzel kellene foglalkozni, de a pihentetés és újragyúrás ismétlődő fázisai miatt igencsak elbíbelődünk egy egész napig.
A múltkor említettem, hogy több recept áttanulmányozása után jutottam el idáig. Először azt vontam kérdőre, hogy vajon van-e értelme a már egyszer megkelt tésztát mélyhűtőbe, hűtőbe tenni. Aztán az nem akart a fejembe férni, hogy tényleg szükség van ennyi gyúrás-pihentetés szeánszra, nem lehet az első után a tettek mezejére lépni? Miután több, egymástól teljesen különálló forrás szinte teljesen ugyanazokkal a lépésekkel ismertette a rongyoskifli készítését, beletörődtem, hogy ennek így kell lennie.
A kétszeri hajtogatás után azonban nem lett olyan szép leveles a végeredmény, mint vártam; így a következő kísérlet alkalmával legalább háromszor fogom hajtogatni (ugye, ugye, én is türelmetlen voltam...)
A recept
10 gr élesztő (kevés vízben felfuttatva)
2-2,5 dl langyos víz
60 dkg rétesliszt
8 dkg cukor
35 gr szobahőmérsékletű vaj
csipetnyi só
A fenti alapanyagokból tésztát gyúrunk, ha túl kemény lenne, pici vizzel lehet rajta korrigálni. Szobahőmérsékleten (drasztikus hőingástól, huzattól védve) másfél órát kelesztjük. Ha megkelt, dagasszuk át újra, majd pihentessük folpackkal letakarva hűtőszekrényben másfél órát. Gyúrjuk át a másfél óra letelte után, majd 30 percre tegyük mélyhűtőbe; ezután belisztezett nyújtódeszkán nyújtsuk ki a tésztát téglalappá, amely háromszor olyan hosszú, mint széles. 175 gr hideg vajat nyomkodjunk a tésztalap kétharmadára. Hajtogassuk: kezdjük a vajjal nem fedett harmaddal, ezt hajtsuk rá a vajas részre, majd erre az alsó harmadot. Csomagoljuk a tésztát folpackba, tegyük mélyhűtőbe 30 perce, majd tegyük át a hűtőszekrénybe egy fél órára. Ismét végezzük el az előbbi hajtogatásos műveletet (szükségünk lesz ismét 175 gr hideg vajra). Hajtogassuk háromba, majd becsomagolva tegyük a mélyhűtőbe fél órára, utána pedig a hűtőszekrénybe egy órára.
Lisztezett nyújtódeszkán nyújtsuk ki a tésztát kb. 3 mm vastagságúra; késsel vágjunk belőle háromszögeket, talpuktól kezdve tekerjük fel kifli formájúra. Sütőpapírral bélelt tepsiben, egymástól viszonylag távol rakva kelesszük még két órán át. 230 fokra melegítsük elő a sütőt, kenjük meg a croissanok tetejét tojássárgájával, és 190 fokra csökkentve a sütő hőmérsékletét kb 20-30 perc alatt süssük meg a kifliket.
Felhasznált receptforrások (a teljesség igénye nélkül):
Aglaé Blin: Comment faire son pain
2007. január 15., hétfő
Önismereti tréning a konyhában
A minap elméláztam, vajon miért lengi körül a kelt tészták készítését misztikus légkör. Van, aki egyenesen habozik belevágni; mások inkább szolídan átlibbennek a kérdésen, és inkább elkészítik a receptet sütőporral (azt kell mondjam, hitvány másolat lesz csak). Vannak, akik számára természetes dolog élesztővel dolgozni, és minnél többször át akarják élni a "csodát", amikor valami történik az addig élettelen tésztahalmazban...
Régóta fentem a fogam omlósan puha, de mégis roppanósra sült külsejű croissant-ra, de tudtam, nem hiába találni nehezen kitűnő péksüteményt a piacon: nem tartozik a Stahl-os "keverem-kavarom" édességek közé.
Számos szakirodalmat nyálaztam át, gyűjtöttem a recepteket; rendszeresen összehasonlítgatva azokat egymással; hol, melyik ponton különböznek, egyeznek; próbáltam általános képet kapni a félholdacska titkáról. Két év kutakodás után most végre rászántam magam, és belevágtam.
A ma már kizárólag a franciáknak tulajdonított péksütemény eredetéről sokféle verzió látott napvilágot. Alakjára és nevére való tekintettel (croissant = crescent = félhold alakú) szoros kötődést véltek felfedezni a török hódoltságot nyögő területek kulináris "véleménynyilvánításával"; s már igen korai évekre, 732-re teszik születésének napját, a mai Lengyelország területére. Más történetek szerint Bécshez, és az 1683-as évhez, a várost ostromló török seregek leveréséhez van köze megszületésének. De képbe kerül Magyarország, a kifli és Buda ostroma is 1686-ban. A legvalószínűbben azonban az első leírt receptből lehet következtetni származására, ami a korai 20. századra vezethető csak vissza.
Egy valamiben biztos voltam: nem lesz könnyű menet. Az első próbálkozást még nem tekintem teljes sikernek. Azt már viszont tudom, legközelebb mit fogok másként csinálni. És el ne felejtsem megemlíteni: egész napos elfoglaltságot jelent! Komolyan!
S míg elbíbelődtem a kiflik készítésével, arra is rájöttem, hogyan is áll a dolog a kelt tésztákkal. Ahhoz, hogy valaki tökéleteset tudjon alkotni, fel kell ismernie, ez a konyhai művelet nem más, mint egy önismereti tréning.
Kiderül rögtön a legelején, van-e bennünk elég erő és kitartás, hogy a hozzávalókból egyenletes, hólyagos, szépen kidolgozott tésztát gyúrjunk.
Van-e türelmünk várni és alázattal viseltetni az élesztő iránt, míg az megteszi a dolgát és felemeli a tésztát.
Vajon maximalisták vagyunk-e (a szó pozitív értelmében): megvárjuk-e, amíg a második, esetleg harmadik kelesztésnek is letelik az ideje; vagy türelmetlenül vágjuk be a sütőbe a tésztát.
És végül: tudjuk-e értékelni magunk vagy mások munkáját, amivel a kalácsot az asztalra varázsolta.
Folyt. köv.
2007. január 11., csütörtök
Mandulás kúpcserepek
Évekkel ezelőtt Párizsban, a Gare de Lyon egyik kávézójának teraszán üldögélve, a vonatra várva szórakozottan kortyoltam bele a cappucinoba; és haraptam hozzá a csésze mellé rakott kis mandulás süteményből... Réveteg pillantással kaptam el az éppen arra ténfergő pincért, és kérdeztem: "C'est magnifique! Qu'es-ce que c'est?" A pincég gőgösen felvonta a szemöldökét és csak félvállról vetette oda: "Tuiles aux amandes". Na, akkor értettem meg, hogy gasztronómia terén nem lehet viccelni a franciákkal. Az, hogy nem ismertem ezt az egyszerű, ám annál tökéletesebb kekszet, a pincér (és az átlag francia ember) szemében maga a fertő, a felelőtlenség netovábbja... Hogyan is képzelem én, gyarló európai, hogy a konyhaművészet óhazájába úgy teszem be a lábam, hogy nem vagyok tisztában a műremekekkel, így arra sem vagyok méltó, hogy azokat méltassam...
Így született a szerelem a pici mandulás sütikével (mondanom sem kell, visszaúton a bőröndöm a sajtok mellett tuiles aux amandes dobozokkal volt megtömve). Már-már el is feledtem a kis drágát, amikor pár hete főnököm franciaországi útjáról, csokoládé-intoleranciámat szem előtt tartva; saját, külön bejáratú dobozkával lepett meg (a többiek irigyen pillogtak rám az egyen-csokiskekszek mögül): egy apró műanyagtálcányi ropogósan finom, kellően édes és dugig mandulás finomsággal.
Azóta lázasan kerestem a receptet, és végül a Szakácsok könyvében bukkantam rá arra, aminek eredményeként az "eredetihez" legközelebb álló variációt sikerült előállítanom.
Hideg, komor estéken el sem tudok képzelni jobbat, mint egy pohár forró tej (kakaó vagy cappucino, kinek hogy tetszik) mellet mandulás kúpcserepeket ropogtatva álmodozzak... Az egészben az a legjobb, hogy kavarással együtt háromnegyed óra múlva már illatoznak is a kész édességek.
A recept
125 gramm szeletelt mandulát 120 gramm porcukorral, pár csepp mandula-aromával (kivonat hiányában), egy vanílarúd kikapart belsejével (vanília kivonat hiányában) és 2 tojás fehérjével összekavartam. 25 gramm vajat felmelegítve az elegyhez öntöttem, alaposan összedolgoztam (érdemes gumikanállal dolgozni, így a lehető legkisebb mértékben törnek csak össze a sérülékeny mandulaszeletek). Az eredeti recept szerint 1 éjszakát pihentetni kell a hűtőben, ám én türelmetlen perszónaként fél óráig bírtam hűvös helyen tartani, utána beleszitáltam 20 gramm lisztet. Kiskanállal egymástól távol kupacokat raktam a sütőlapra, ezeket vizes kanállal laposra egyengettem; majd 150 fokos, előmelegített sütőben 15-20 perc alatt aranybarnára sütöttem.
Még melegen nyújtófára vagy vékonyabb borosüveg nyakára kell tenni őket, hogy megformázzuk a jellegzetes, kúpcserépre emlékeztető formájukat (de az ízét ez az aprócska művelet nem sokban változtatja meg).
Nagyszerű kísérő egy fagylaltkehely vagy sorbet mellé, de tejszínhabbal megkoronázott gyümölcssalátához is remekül elropogtatható.
2007. január 10., szerda
Meleg kecskesajt saláta
Igazi "fúziós" étellel állunk most szemben (noha semmi nagy dologra nem kell gondolni): a saláta alapját egyik kedvenc olasz vendéglőmből hoztam magammal. Fantáziadúsan (bár az étterem jellegére egyáltalán nem utalóan) kecskeméti salátaként rendelhetjük az étlapról: hatalmas tálat kapunk cserébe, dugig tömve friss, ropogós salátalevelekkel, körteszeletekkel és lilahagymával, olívás-citromos salátaöntettel. Az egészben az a legmeglepőbb, hogy a körte és a lilahagyma valami olyan fantasztikus módon muzsikál együtt, amit álmomban sem gondoltam volna.
A kecskesajtot pedig egyszerűen imádom. A kecsketejet is! Édes, tejszínes íze különlegessé teszi; számos előnyös tulajdonsága, a tehéntejnél magasabb vitamin és aminosav tartalma miatt kitűnő táplálékkiegésztő. A tejcukor érzékenyek is fogaszthatják; a XIX. században "gyógytejként" árusították, sőt, újszülötteket tápláltak vele. Ma, orotsav tartalmának köszönetően, az egészséges táplálkozás reflektorfényébe került; és kis gazdaságok, kézműves kecskefarmok igyekeznek megteremteni a kecsketej és a belőle készülő sajtok népszerűségét Magyarországon is.
A harmadik elem pedig a nemrégiben készített fűszerolaj volt. Izgató bazsalikom illata és aromája egyszerűen csábított arra, hogy a szokásos mozzarella-paradicsom kombinációt fellökve új területen mutathassa meg magát.
Érdekes módon a fűszerolaj telt íze miatt sót egyáltalán nem igényelt az öntet, így némi frissen facsart citromlé és őrölt bors társaságában zutyultam csak össze kis üvegcsémben (azzal a ténnyel, hogy a só teljes elhagyásával is lehet fűszerezni, most találkoztam először. Azt hiszem, továbbgondolásra érdemes, hiszem magas vérnyomásban szenvedő ismerőseim profitálhatnának az újdonsült "felfedezésemből").
A salátaleveleket összeforgattam az öntettel, tálba halmoztam őket (egyszerű, konyhakész salátakeveréket használtam). A körtét meghámozva, cikkekre vágva a tálalásig citromos vízben úsztattam, innen kihalászva kerültek a tányérra. A lilahagymát vékony csíkokra vágva adtam a többi hozzávaló közé; majd az egészet durvára tört dióval szórtam meg.
Ez idő alatt száraz serpenyőben mindkét oldalán átsütöttem egy jókora szelet friss, fiatal kecskesajtot; ez került a saláta tetejére, koronaként.
2007. január 9., kedd
Az élet sava-borsa
A szokatlanul enyhe, napsütéses téli idő a konyhaablakban álló növényeimet is megkavarta: hatalmas leveleket hozva kúsznak mind magasabbra, hogy élvezzék a túl korán beköszöntő tavaszt.
Kidobni nincs szívem a szebbnél szebb fűszernövényeket, de már szárítva is épp elég tornyosul a konyhaszekrényben; így újabb felhasználási módnak jártam utána. Olyan fűszerolajat szerettem volna készíteni, ami igazán intenzíven veszi át az íz- és illatanyagokat, nem csak ímmel-ámmal mondható rá, a benne fityegő növénydarabról, hogy ez pl. csalános fűszerolaj.
Biztos módszer hiányában kísérletbe fogtam: a leveleket pár másodperc forrázás után turmixgépben semleges ízű olajjal (napraforgó olaj) pépesítettem, majd üvegbe szűrve extra szűz olívaolajjal hígítottam (bazsalikomot és egy kevés rozmaringot használtam).
Az arányokat akarva-akaratlanul jól eltaláltam, egy 2,5 dl-es csészét dugig raktam a levelekkel, ehhez kb. 1,5 dl napraforgó- és ugyanennyi olíva olajat használtam fel. Haragoszöld színű, sűrű, illatos olaj lett a végeredmény, a szűrés után fenmaradt pépet pedig felhasználtam grillezett hal pácolására.
És mi mindenre jó ez? Legyen markáns ízű salátaöntet kevés citromlével pikánssá téve; zöldség- vagy krémeves tetejére csorgatva ízesítőanyag; vagy borkorcsolya: pirított kenyérkockákkal tunkolva egy pohár szénás illatú Irsai Olivér mellé.
2007. január 5., péntek
Selyemkendő úrigomba rátéttel
Nem, nem váltottam profilt, és nem kezdek divattervezőként írni az éppen aktuális módiról. Csupán flancos névvel illettem egy meglehetősen egyszerű, ám meglepően harmónikus ízvilágú fogást. S bár a legjobb akkor használni az alapanyagokat, amikor szezonjuk van; ez a étel mégis ugyanolyan finom a szárított gomba felhasználásával, mintha csak most szedtük volna az erdőben (halkan jegyzem meg, még nem fordult elő velem, hogy a piacon bármikor is találtam volna "élő" változatát. Utoljára évekkel ezelőtt volt szerencsém nagyobb mennyiséget beszerezni, saját magunk szedtük Erdélyben, szakszerű segítégünk vigyázó tekintete mellett).
Az úrigomba, közismertebb nevén a vargánya, az egyik legaromásabb, legvonzóbb gomba. Ősszel találkozhatunk vele az erdőszéleken, termetes, pocakos tönkű, gesztenyebarna, húsos gomba. Jellegzetes illata és édeskés íze miatt önállóan, vagy fűszerként is használhatjuk; szárított, porított formában egy csipetnyi is feldobja az "egyszerű" gombalevest.
Szárított gombát (legyen az boltban vásárolt vagy saját készítésű) meglepően egyszerű használni, és az elkészítendő étel jellegétől függően szinte maradék nélkül lehet helyettesíteni az élő változatot. Azért írom, hogy ételtől függő a dolog, mert sajnos volt már szerencsém vendéglőben olyan rántott gombával találkozni, amit szárított kalapocskákból próbáltak összehozni....
Ha jól emlékszem, Jamie Oliver használja a selyemkendő elnevezést azokra a nagy, háromszög formájú tészta-alakzatokra, amit mi itthon nemes egyszerűséggel csak lebbencstésztának hívunk; illetve most már Jamie után szabadon "rongynak".
Az étel kísérője egy palack Szilénusz cuvée 2005 volt, a Figula Mihálytól, ami olaszrizling (80%), chardonnay (10%) és semillon (10%) házasítása. Mézes illatvilágú, citrusos ízű bor; azt kell mondjam, már magában is tökéletes! A pincészet egyik zászlóshajója a bor, minden évben (ez a harmadik alkalom) picit mást mutat meg a Figula-stílusból. Egyébként tipikusan az a bor, amelyre évek múlva leszek igazán kíváncsi, hiszem már most lehet érezni, hogy a palackos érleléstől várhatunk még "csodákat".
A recept
A tésztához kb. 40 dkg lisztet 1 tojással és a tojás mennyiségének megfelelő vízzel szép sima, egyenletes tésztává gyúrtam. Nyújtás előtt érdemes pihentetni legalább egy órát, majd az egyszerűség kedvéért tésztanyújtó géppel, vagy annak hiányában kemény fizikai munkával a lehető legvékonyabbra nyújtva kb. 10-15 cm-es oldalú háromszögeket formálunk. A szokásos módon, sós, olajos vízben kifőzzük (ügyeljünk rá, hogy a friss tésztát kevesebb ideig kell főzni, mint a száraztésztát!).
A mártáshoz a szárított gombát (20 dkg) felöntjük annyi meleg vízzel, ami ellepi. 15 perc után a leszűrt gombákat kevés olívaolajon megpirítjuk, 1 gerezd fokhagymát nyomunk rá, majd 2 dl tejszínnel dúsítva, 1-2 dl áztatóvízzel mártás sűrűségűre rotyogtatjuk.
2007. január 2., kedd
Titkok
No, ismét arcul csapott a hógolyó. Ezúttal vallatás-szaga van a dolognak, öt, féltve őrzött titkot kell elárulnom arról a perszónáról, aki hetente rendszeresen (vagy rendszertelenül?) írogat ide mindenfélét.
Alapos fejtörést okott a dolog, no, nem mintha nem lenne mit megosztanom veletek, inkább az ejtett gondolkodóba, melyik ötöt... Így, gasztroblogomhoz (hú, de fellengzősen hangzik...) híven ebben a témakörben nyomultam.
Na, lássuk!
1. A leves és a desszert kivételével szinte mindent savanyúsággal eszek: legyen az sajtos tészta, rakott krumpli vagy gombapaprikás, a savanyúság (uborka vagy pepperóni paprika, cékla vagy csalamádé, ecetes gyöngyhagyma) nem hiányzhat mellőle.
2. Korai gyerekkorom egyik kulináris élménye a nyers babhoz kötődik. Unokatestvéremmel, mint legjobb barátnőmmel állandóan főzőcskéztünk: leszedtünk mindent zöldet, játéktűzhelyünkön megsóztunk homok-sóval, ízesítettük száraz-levél borssal és már tálaltuk is ki a kis edénykékbe. Egyik alkalommal az elkészült műremeket meg is kóstoltam: a fő fogás hideg vízben "főzött", homokkal ízesített nyers fehérbab volt. Az elfogyasztott "étel-költemény" után két napig nyomtam az ágyat...
3. A jelenleg rendelkezésemre álló 3 tálalószekrény és 5 konyhaszekrény dugig van a különféle edényekkel, tállakkal. A legújabb szerzeményeknek még ugyan nincs helye, de már szemet vetettem egy-két újabb darabra. Egyszóval mániákus konyhafelszerelés-vásárló vagyok...
4. Még tavaly ilyenkor is Gombóc Artúr módjára faltam a csokoládét. Képes voltam egyszerre akár egy egész tálba csokit felfalni, majd röviddel később megismételni. Kéjes élvezet volt elmajszolgatni a finomabbnál finomabb töltött tej- és étcsokikat, éppúgy, mint a finom, egyedi bonbonokat. Meggyőződésem, hogy a hedonizmus ilyetén mértéktelen formája miatt sújtott a természet a csokoládé-allergia átkával, melynek következtében tavaly nyáron egyik napról a másikra abba kellett hagynom az összes, kakaó és kakaóvaj tartalmú étel fogyasztását.
5. Félek a viharban (bár ez nem tartozik szorosan a témakörhöz). A legkisebb dörrenés és halovány villámlás láttán nyüszítve menekülök a takaró alá. Viszont elég nagy sikerrel előre is tudom jelezni, ha vihar közeledik. Olyasmi ösztön lehet ez, mint az állatoknál. Nálam gyerekkori traumához kötődik, amin nem tudok túllépni.
Továbbadom a labdát Szinbádéknak, Chili&Vaniliának és Tyriának, olvassunk róluk is soha nem hallott dolgokat (persze, csak ha van kedvük nyilatkozni)!
Rólam
Szeretek enni. Szeretek főzni. Szeretem a szép borokat. Szeretem az életet...Linkek
Régiek
- 2013. 01. 01.
- 2008. 02. 01.
- 2008. 01. 01.
- 2007. 12. 01.
- 2007. 10. 01.
- 2007. 09. 01.
- 2007. 08. 01.
- 2007. 07. 01.
- 2007. 06. 01.
- 2007. 05. 01.
- 2007. 04. 01.
- 2007. 03. 01.
- 2007. 02. 01.
- 2007. 01. 01.
- 2006. 12. 01.
- 2006. 11. 01.
- 2006. 10. 01.
- 2006. 09. 01.
- 2006. 08. 01.
- 2006. 07. 01.
- 2006. 06. 01.
- 2006. 05. 01.
- 2006. 04. 01.
- Jelen
