2006. április 26., szerda
Pápanyőgér könnyei
Szeretem a különleges dolgokat. Sokszor teljesen véletlenül sodorja őket elém az élet, és felkészületlenül ér nagyságuk. Máskor kitartóan keresve bukkanok rá egy-egy értékes darabra, amit aztán örökre a szívembe zárok. Mik ezek? Számomra bármiből lehet örök emléket hordozó "emléktárgy". Lehet az egy illat, egy hely, egy tárgy, egy ruha, vagy akár a nap fénye, ahogy előtűnik a felhők mögül. De vannak borok, amelyek egy-egy nyaralás, feledhetlen este élményét hordozzák magukban; ezekből persze pihen 1-2 palack a pincében, várva a megfelelő pillanatot az emlékidézéshez.
Pár hete párom egy jópofa palackot mutatott nekem, benne első látásra kissé homályosnak tűnő nedűvel. Valahol az interneten bukkant rá; megvette. A szállítástól a benne levő ital törődöttnek tűnt; aztán valahogy elvetettük a kóstolás gondolatát. Napokkal később egy tartalmas vacsora után a hűtőben valami könnyebb desszert reményében "kutakodva" szemembe ötlött az üvegecske. Nosza, kóstoljuk meg! Az első emlékképek miatt kicsit vonakodva szaglásztuk a pohár tartalmát, de a levegővel érintkezve fenséges, napfénnyel teli mazsola-illat áradt a pohárból. Mindkettőnk szeme felcsillant. Hmm, ez finom. A cimkén szereplő felirat szerint ez Michael legjobb könnycseppjeinek gyűjteménye. Egyébként bio-sherry. És magyar. A csöppnyi bakony-alji falucska, Pápanyőgér (Vanyola) szülötte. Származásáról ennél többet nem tudok, ezt az egyetlen üveget sikerült beszerezni, akitől vásároltuk már maga sem tudja, hogyan került hozzá. Azóta lázas kereső-munkám eredményeként csupán a származási hely történetéről sikerült többet megtudnom, a rejtélyes Michael-ről, vagy talán inkább Miklósról, méginkább fantasztikus dió-ízű, sűrű sherryjéről semmit sem.
Ha valaki ismeri Michael Königet (inkább Király Miklóst?), vagy bővebb információval tud szolgálni a finom italával kapcsolatban, kérem jelentkezzem. Muszáj még 1-2 palackot beszereni, hogy unokáink is megláthassák: a magyarok sem maradnak alá a sherry-készítésben.
És ha valaki meglát bárhol is egy üveggel belőle, vegye meg azonnal, habozás nélkül. Az ízekben egy gyönyörű nyár sok gonddal érlelt szőlőszemeinek nedűjéből örök emlék született.
17:05| Borkóstolások | Aubergine
2006. április 20., csütörtök
Móka
Érdekes dolog a blogírás. Olyan dolgokra fordítja a figyelmet, ami egyébként nem biztos, hogy elsődleges volna. Itt van például a terítés és tálalás kérdése. A főzés tudománya nem áll meg ott, hogy valamit "össze tudunk-e dobni". Igenis úgy kell asztalra tenni, hogy még az is megkívánja, aki nem is akart belőle enni. Ezen a téren van még mit tanulnom. Nem minta nem szeretném a szép dolgokat, nem ügyelnék arra, hogy ha már finom, akkor nézzen is ki valahogyan. Rá kell érezni az ízére. Vannak ugye hétköznapi terítékek és vannak az ünnepekre, hétvégére dukáló asztalneműk. Már itt felmerül egy kérdés: vajon ki és miért találta ki, hogy az asztalt meg kell teríteni és úgy elfogyasztani az ételt? Az antik világban mindez kereveten heverészve is megfelelt, sőt kényelmes is volt a gyakrán órákig tartó lakomák idején. És az evőeszköz használtával sem sokat bíbelődtek, a falatokat kézzel lapátolták be. Azután jött a középkor, és a fogadók hatalmas fa asztalaira feltálalt ételek hada, ahonnan mindenki a számára kedvező falatokat választhatta, néha komoly harcok árán. Majd a reneszánsz-kori királyok lakomáin elterjedtek a hatalmas ón- és ezüst tálaló tálak, az evőeszközök; és rájöttek arra, ha nem tesznek mindent az asztalra, hanem szép egymás utánban kínálják, a vendégeknek is szívesebben kóstolnak meg minden fogást; az asztal átláthatóbb lesz. Ma már tálak és tányérok, edények és lábasok útvesztőiben kell kavarognunk, hogy rátaláljuk azokra a darabokra, amelyeket azután unokáink nagy beccsel fognak ünnepnapokon az asztalra tenni, így tartva életben a családi konyha szellemét.
Nem meglepő, hogy rajongok a konyhai dolgokért. Legyen az egy érdekesebb formájú merőkanál, vagy tál; nem állom meg, hogy hosszas szemrevételezés után úgy ne döntsek, égető szükségem van rá. Így aztán amikor már a szekrényben hevertek az apró fehér tányérkák, egyfolytában azon törtem a fejem, vajon mihez lehetne felhasználni őket? Keresgéltem az ötletet, előételek és desszertek között kavarogva; de a tányéron feltálalható mennyiség igencsak kevésnek bizonyult. Majd eszembe ötlött valami: barátnőm gyermeki énjére hivatkozva áradozva ecsetelte a "megszokott" kaszinótojás mókázását: rejtsük izgalmas légyölő galóca külső mögé, és máris jobban mutat. Hát persze, hogy kapva kaptam az alkalmon és kipróbáltam... A tojás-gombák remekül illettek a piciny tálkákba, piros paradicsom-kalapjukkal délcegen ücsörögtek a salátaágyon; fehér pöttyeikkel hetykén vigyorogva ijesztgették a főtt csülköt a szomszéd tálon. De alkotás közben jön meg az ihlet: a galócák készítése közben felvillant: miért is ne ehetnének a hús nélkül élők is osztrigát?? De ez már egy következő történet lesz...
2006. április 13., csütörtök
The Spice is Right 1#
When I’ve read about this event at the site of IMBB I felt: „I must participate in”. Not just for fun, but to learn more about spices and to learn about the way like others using them.
The caraway (or caraway seed) is a member of the group of aromatic, umbelliferous plants, like anise, cumin, dill and fennel. It is grown, however, less for the medicinal properties of the fruits, or so-called „seeds”, than for their use as a flavouring in cookery.
The fruits of the plant are popularly and incorrectly called seeds evolve a pleasant, aromatic odour when bruised, and have an agreeable taste. The leaves possess similar properties and afford an oil identical with that of the fruit.
Caraway was well-known in classic days, and it is believed that its use originated with the ancient Arabs. The plant is frequenlty mentioned by the old writers. Dioscorides advised the oil to be taken by pale-faced girls. In the Middle Ages and in Shakespeare's times it was very popular.
In Henry IV, Squire Shallow invites Falstaff to 'a pippin and a dish of caraways.' The custom of serving roast apples with a little saucerful of Caraway is still kept up at Trinity College, Cambridge, and at some of the old-fashioned London Livery Dinners, just as in Shakespeare's days - and in Scotland to this day a saucerful is put down at tea to dip the buttered side of bread into and called 'salt water jelly.'
A curious superstition was held in olden times about the Caraway. It was deemed to confer the gift of retention, preventing the theft of any object which contained it, and holding the thief in custody within the invaded house. In like manner it was thought to keep lovers from proving fickle (forming an ingredient of love potions), and also to prevent fowls and pigeons from straying. It is an undoubted fact that tame pigeons, who are particularly fond of the seeds, will never stray if they are given a piece of baked Caraway dough in their cote.
Both fruit and oil possess aromatic, stimulant and carminative properties. Caraway was widely employed at one time as a carminative cordial, and was recommended in dyspepsia and symptoms attending hysteria and other disorders. It possesses some tonic property and forms a pleasant stomachic. Its former extensive employment in medicine has much decreased in recent years, and the oil and fruit are now principally employed as adjuncts to other medicines as corrective or flavouring agents, combined with purgatives.
The recipe I’ve choosed is special. It is not a food, rather a health-giving product. It was made by my grandmother regulalry. I rembember when I was a child and ate too much I got a nub sugar which she dipped into something nosy drink. After a few second, the fulness and stomach-ache has gone away. At that time I thought she was a witch (now I know she just wanted to use natural products to preserve our health)Then when I got elder I’ve asked her about her „secrets” of healing. I’ve plenty of hints how to cure simpler sicknesses without medicines. This is one of them, called ’Spirit of caraway’. The recipe Bray 50gr caraway seeds and add it into 3/4 l firewater. Close the bottle well, and let it for about 10 days. Shake it every day. Finally pour it off and keep in a cool place.When you have a stomach ache or you’ve eaten something fatty, drink a shot.
Well, thank you Barbara from Tigers and Strawberries to have a great idea of spice entires. Thank you for hosting this event, it was joyful to participate in!
(for the background information of caraway thanks for the great book of Mrs. M. Grieve)
2006. április 12., szerda
Hooray! It's Wednesday!
MagyarulWelcome to the 20th Wine Blogging Wednesday, hosted by Wine for Newbies. This time the theme is: White wines other than Chardonnay, Sauvignon Blanc and Riesling.As a new-comer in the world-wide-food-and-wine-blogging society I'm proud to participate in this event for the first time. After a while reading and digging into international food blogs I've decided to have my own. I've a nice collection of traditional Hungarian meals, those from the 'nouvelle cuisine', those which I heard from my friends, neighbours and last, but not least I like cooking, eating and everything that is in connection with it.
Being Hungarian I cannot choose another wine like a Hungarian one, called Badacsonyi Kéknyelű (something like blue-stemmed grape from Badacsony - one of the most famous wine region of Hungary). Found only in Hungary, this is one of the oldest Hungarian grapes. The Kéknyelű is a rare treat indeed as most wineries have abandonned the grape for heavier yielding varieties. Because of its price and scarcity, the Kéknyelű was always the "Grape of the Nobility". The grape itself was named about the green-blue tone of its stem. It is a special female plant, needs an other type of grape (usually Budai Zöld, also a Hungarian one) to pollinate.
After opening the bottle I poured some our glasses (the tasting was conducted in the team of my darling and me). First the smellwasn't too crispy but after a few seconds it has come undone: lovely apple and immature pear. It has a stout but not too assertive smell with the falloff of flowers from the fields. Even though it was a dry wine I was the intuition of something sweet in the smell.
It had a distinctive pale-green color and an unique palate with mineraly tastes. You can feel the heritage of the volcanic rocks and you were left with the taste of lime-tree honey in your mouth. The bottle we choosed was from 2003. The wine is very drinkable now but also ages well.
In fact both of us was pleased with the the choice, it is something like I call 'tiptop': a really good wine in an elegant bottle with a simple, clear-out étiquette. I kindly recommend it everybody!
22:45| Borkóstolások | Aubergine
2006. április 10., hétfő
Főpróba
Hetekkel az ünnepek előtt lázban égek, bújom a szakácskönyveket, az évek alatt innen-onnan összegyűjtött recepteket, hogy mit is kellene majd sütni/főzni, mivel lepjem meg a családot. Igyekszem új recepteket is kipróbálni, de mindig van 1-2 megbízható étel, amikben nem csalódhatok, így a siker-kudarc kockázatot igyekszem a minimálisra csökkenteni. Tűnődtem már számtalanszor azon, hogy baj-e, ha az ünnepek hangulatát, sőt inkább az ünnepet nem az ünnepért magáért, nem a hátterében álló vallási és egyéb összefüggésekért élem át, csupán olyan időszakként, amikor a hétköznapi rohanásba valami más, kicsit nyugodtabb vegyül. Nekem a Húsvét évek óta nem a szó szoros értelmében ünnep; nem várok locsolkodókat, nem festek hímestojást; de a sonka, a főtt tojás, a torma és a kelt kalács elmaradhatatlanul a tavaszi ünnep velejárója. Megfigyeltem, már a Karácsony sem arról szól, hogy kit mivel lepek meg a fa alatt, sokkal inkább a sütés és főzés nyújtotta örömre koncentrálok. Hónapokkal előre elképzelem, mi lesz az ünnepi asztalon, hogyan fogok megteríteni, mivel díszítem a lakást.
Nem lesz ez máshogy jövőhéten hétfőn sem. Igen, várom már a Húsvétot; hogy pár napon keresztül sonkát együnk kaláccsal és friss, harsogóan egészséges retekkel; a lakás teljen meg a tavaszi virágok illatával, a nyitott ablakon áradjon be a rigók édes füttykoncertje.... De mivel semmit nem szeretek a véletlenre bízni; a hétvégén megtartottam a húsvéti kelt kalács főpróbáját. Egy régi, keresztanyámtól örökölt szakácskönyvben bukkantam rá egy (számomra) új receptre, ami valamivel felhívta magára a figyelmet: nem kell hozzá tojás. Hitetlenkedve szemléltem, nézegettem, nem esett-e ki egy lap a könyvből, nem történt-e elírás. És miután megbizonyosodtam, hogy az összes oldal hiánytalanul megvan, és nem is ragadtak össze a lapok; eszembe ötlött, hogy hiszen a kenyérhez sem kell tojás, és mégis milyen bársonyosan, simogatóan puha tud lenni egy jó karéj kenyér.
Így hát belevágtam a sütésbe, és nem bántam meg. Ettől az évtől kezdve a "szokásos" húsvéti kalácsot nálam felváltja a tojás-hagyó, foszlós kalács. (így a húsvéti nyuszinak is marad elég festeni való tojás)
Íme a recept
Hozzávalók:
1 kg liszt
8 dkg cukor
10 dkg vaj
9 dl tej
3 dkg élesztő
1/2 kávéskanál só
Egy deciliter langyos tejjel, az élesztővel és 3 kanál liszttel kovászt készítettem. A cukrot és a sót a többi langyos tejben feloldottam, majd miután a kovász pihent (kb. fél órát), hozzákevertem a tejet, szép lassan a lisztet is, majd 20 percig dagasztottam. Miután szép sima, fényes lett a massza, az olvasztott vajat hozzácsorgattam és a tészta közé dolgoztam. A tetejét meglisztezve, letakarva, langyos helyen kb 1 órát kelesztettem. Ennyi idő alatt háromszorosára nőtt az élesztő hatására, és fantasztikus illatot árasztott. A tálból kivéve kicsit megformáztam, összefontam, olvasztott vajjal megkenegettem. A tepsiben még fél órát kelesztettem, mielőtt tojással megkenve a sütőben egyenletes, de viszonylag alacsony hőmérsékleten megsütöttem. A fele még azon melegében elfogyott! Mivel mérsékelten édes, a sonkával és a főtt tojással remek reggeli készül majd Húsvét reggelén!
2006. április 7., péntek
Mexikói álom
Hát igen. De jó is volna egyszer ellátogatni Mexikóba... Addig is marad a Tequila, a jalapenos, és nem utolsó sorban az a sok finomság, amit a mexikói konyha ad. A Tequiláról már nem is beszélve... Ja, hogy már említettem? Azt hiszem nem véletlen. Az első, a mexikói ízvilághoz tartozó élményem bohó ifjúkoromban a hétvégi (és hét közbeni) bulikhoz, akarom mondani baráti összejövetelekhez kötődik. Barátnőimmel a fárasztó előadások után be-beültünk a kedvenc kávéházunkba, és éjszakákig tudunk beszélgetni a világ dolgairól, a fiúkról, a divatról.... és mindemellett egy-egy pohárka Tequilát is elfogyasztottunk, citrommal, sóval. Talán az ivási "rítus" az, ami annyira kelendővé tette az egybként torokégetően erős italt? Vagy a rengeteg napfény, ami belőle árad? Nem tudni. Mindenesetre érdekes, hogy hazájában nem a "megszokott" módon, sóval és citom-, illetve lime karikával fogyasztják, inkább vízzel hígítva.
Az ital maga egy agave nevű, a liliomfélék családjába tartozó növény tüskés levelekkel borított gumójából készül, amelyet előbb fermentálnak (kemencében füllesztenek), erjesztenek, majd kétszer lepárolják és végül gondoskodnak a végső, állandó alkoholtartalomról. Mindez fáradságos és izzasztó kézi munkával készül. Az így előállított ital víz tisztaságú, jellegzetes ízű (ez a Blanco, White vagy Silver Tequila). Az érleletlen, de színezékkel barnított ital a Gold Tequila. A valódi fahordós érleléssel készült,aranysárga nedű neve Tequila Reposado; de amennyiben éveken keresztül a hordóban pihen, már Tequilas Aneio-ról beszélünk. És az agave növény igazán tudja, hogy a jó munkához idő kell: tíz éves koráig gyűjti magába az esőcseppekel érkező zamatokat, élvezi a napsugár csiklandozását; csak utána "nyílik meg", bontja ki a benne rejlő ízeket. Neve latinul "csodálatost" jelent. Igen, valóban az.
A Tequila ízének könnyedségéhez remekül illenek a tortilla chips-szel bekebelezhető mártogatósok, dip-ek. Olyan esős, borongós napokon, mint az elmúlt napokban, szükségét éreztem egy kis szívet-lelket melengető ételnek. A Tequila gondoskodott a gyors átforrósodásról, a hozzá előételnek készített saláta pedig előkészítette a gyomrot a többi, szintén mexikói stílusú ételnek.
A saláta receptje
Hozzávalók gyanánt összeaprítottam egy zöld kaliforniai paprikát, egy sárga húsú paprikát, két mézédes, fürtös paradicsomot, aki nem bánja, hogy tűzbe borul a szája, ne hagyja ki a chilipaprikát sem; kevés vöröshagymát és egy egész avokádót (az avokádót, miután a héjából kikanalaztam, nagyobb falatokban hagytam, hiszen a harsogóan friss zöldségek közöt a vajpuha avokádófalatkák igazán kellemesen hatnak).
Az öntethez 2/3 rész majonézt összekevertem 1/3 rész tejjel, sóval és kevés borssal ízesíttem, 1 lime levével hígítottam. Közvetlenül tálalás előtt adtam hozzá egy jó kanálnyi őrölt köményt; és hogy igazán autentikus legyen, egy szép nagy csokor apróra vágott koriandert. Mindezzel meglocsoltam az összekevert zöldségeket, és tortilla chips forgácsokkal tettem tartalmasabbá.
2006. április 4., kedd
A blog születésének napja
Régóta kacérkodom a blogírás gondolatával, de eddig talán nem éreztem magam elég "érettnek" ahhoz, hogy felelősen, igényesen írjak számomra (és remélem mások számára is) érdekes dolgokról.
Az egész talán akkor kezdődött, amikor még főiskolás koromban megismerkedtem az angol "sztárchef", Jamie Oliver "munkásságával". A hétvégeket otthon töltöttem a családdal; a vasárnapi nagy sütés-főzések alkalmával egyszer-kétszer bemerészkedtem a konyhába, anyu birodalmába és saját (na és persze Jamie) szája íze szerint egy-egy fogást elkészítettem. Nem mondom, hogy osztatlan sikert arattam, de talán nem a receptekkel volt a baj. Először is, számos nehézség adódott az alapanyagok beszerzésénél. Hiába tudtam, hogy létezik halványító zeller, mivel kis városban éltünk, a zöldségesnél hiába is kerestem volna. Kecskeméten, a legközelebbi nagyvárosban a hipermarketek polcain, ha találtam is ilyesmit, a frissesség hagyott kívánnivalókat maga után... Így hát maradt a receptek testre - illetve alapanyagra - szabása. Másodsorban ezek az ételek ízvilágukban teljesen eltérnek a család által megszokott receptektől. Ugyan mindenki megkóstolta, de valahogy anyu rántott husija jobban fogyott....
Azután egy betegség folytán felhagytam a húsok fogyasztásával. Először csak a marha- és sertéshúsokat száműztem az étrendből; de nem sokkal később egy merész húzással vegetáriánussá "kiálltottam ki" magam. Ennek lassan 7 éve... Érdeklődésem az indiai konyha felé fordult, hús nélküli jellege miatt. Újabb receptek, újabb próbálkozások. Továbbra is kedvenc elfoglaltságom volt a főzős "dokumentumfilmekből" ellesett receptek próbálgatása; a szakácskönyvek utolsó betűig történő kiolvasása. És egy újabb szenvedély született: a sütemények. Volt alkalmam számos élelmiszeripari kiállításra eljutni látogatóként, számos cukrásszal beszélgettem, és egy valamit az első pillanotkban eltanultam tőlük: ragaszkodjak ahhoz, ami velem született; a gyökereimhez, az otthonról hozott ízekhez. Így az, amit ma "konyhaművészetemnek" tekintek, olyan, mint egy jó cuvée, amit felülír a terroir jelleg.... Számos kiolvasott szakácskönyv, kipróbált (sikerült vagy félresikerült) recept, nemzetközi ízkalandozás után most azt vallom: az vagy, amit megeszel. Nem vagyok már ugyan szigorúan vegetáriánus; de a zöldségek dominanciája egyértelmű. Szívesen megfőzöm és fogyasztom is a magyar konyha remekeit, de kísérletezek új receptekkel is és bárhol olvasok egy receptet, ha arra érdemesnek találom, ki is próbálom.
Így e blog keretein belül megpróbálom bemutatni, mit tudok, ami gyanítom, a hónapok múlásával folyamatosan változó hangulatok, szemléletek hatására elég változatos képet fog mutatni. Ha bárki arra vetemedne, hogy a recepteket kipróbálja (és biztatok mindenkit, tegye is meg, hiszen csak olyan receptet mutatok be, amit magam is használok); ossza meg velem jó és rossz tapasztalatait, sikerélményét vagy kudarcát.
Szeretném, ha nyoma maradna a nagyszerű borászatok nagyszerű borainak, melyeket volt szerencsém már megkósotolni, illetve amelyeket még ezután fogok a poharamba tölteni. Hobbi bor-élvezőként még most építgetem a borral kapcsolatos tudásom, szókincsem. Sokszor talán nem azok a borok ízlenek, amelyeket a szaklapok, borszakértők feldícsérnek; s értetlenül állok véleményük előtt; de igen, a bor játékos, mindenkinél valami mást csillant meg a benne rejlő értékekből. Ezeket keresem én.
Ez az oldal nem jöhetett volna létre, ha nem áll mellettem egy olyan társ, aki legalább annyira örömét leli a főzőcskézésben és kóstolgatásban, mint én. Ő a fő kritikusom, bírálóm. Ő a TÁRS.
És ha már születésnapról beszéltem, a divatos kifejezéssel élve gasztroblog születésnapjáról, muszáj, hogy szó essen a születésnapi tortáról is. Ez a sütemény egy hirtelen ötlet eredménye: felfedeztem egy-két fonnyadtan árválkodó almát a kamrapolcon. Nem hiába hívták az ókorban a "gyümölcsök királynőjének": sokszínűségével, alkalmazkodó képességével számos ételben használom; ahol mindig más arcát mutatja. A középkorban nem hiányozhatott sem a nemesek, sem a köznép kertjéből, konyhájából. Élelmiszerként történő fogyasztása mellett gyógyító hatásáért is fogyasztották: emésztési zavarok, láz, sőt, a sápatagkóros gyerekek gyógyítására is hasznosnak bizonyult. Ha mulatozni támadt kedvük, poharukba almabort, almapálinkát töltöttek. Számtalan babonás hiedelem is fűződik hozzá: karácsonykor a meghámozott alma szerencsét hoz, ha egyben marad a héja. Ha a lányok a hátuk mögé hajítják, a leesett héjból kiolvasható a jövendőbelijük neve...
Ezzel a praktikával ugyan nem próbálkoztam még, de sohasem lehet tudni... talán idén karácsonykor... végülis még nem késtem le semmiről.
A torta receptje
Hozzávalók:
- A tésztához:
15 dkg margarinból, 5 dkg cukorból, 2 dkg élesztőből, amit 1 dl tejben megfuttatok, 30 dkg lisztből és 4 tojás sárgájából tésztát készítek.
- A töltelékhez:
4-5 közepes nagyságú alma, másfél pohár tejföl, 1 vaníliarúd, 1 citrom kifacsart leve,2 tojás sárgája, cukor a karamellhez és a "szószhoz",fahéj, gríz.
Az almákat meghámozom, kimagozom és vékonyabb cikkekre vágom. Egy jó marék cukrot megolvasztok, amikor már szép folyós, jóillatú karamell lesz belőle, az almaszeleteket rádobom (vigyázat! a forró cukorban az alma leve azonnal felforr!) Pár perc alatt átforgatom, hogy az összes szeletet bevonja az illatos karamell; majd jó adag fahéjjal és citromlével ízesítem. A tésztát egy 26 cm-es tortaformába símítom, úgy, hogy a szélére is jusson a tésztából. Ezt meghintem vékony rétegben grízzel, majd ráborítom a gőzölgő almaszeleteket. A tejfölben elkeverem a tojások sárgáját és 1 kanál cukrot, valamit hozzáadom a vaníliarúdból kinyert ínycsiklandóan kedves fekete szemeket; és az almára borítom. Kicsit összerázom, hogy lecsorogjon a szeletek közé is, a tetejére ismét egy kevés grízt szórok. Az egészet középmeleg sütőben (villanysütőnél 170 fok) kb. fél óra alatt megsütöm. Amíg sül a torta, a tojásfehérjékből 30 dkg porcukorral kemény habot verek, amiből aztán habkarikákat szárítok a sütőben.
Tálaláskor a torta tetejére morzsolom a habkarikákat; amelyek édes íze remekül kiegészíti a tejföltől és citromtól kissé "zord" almás halmaz fanyarságát.
Rólam
Szeretek enni. Szeretek főzni. Szeretem a szép borokat. Szeretem az életet...Linkek
Régiek
- 2013. 01. 01.
- 2008. 02. 01.
- 2008. 01. 01.
- 2007. 12. 01.
- 2007. 10. 01.
- 2007. 09. 01.
- 2007. 08. 01.
- 2007. 07. 01.
- 2007. 06. 01.
- 2007. 05. 01.
- 2007. 04. 01.
- 2007. 03. 01.
- 2007. 02. 01.
- 2007. 01. 01.
- 2006. 12. 01.
- 2006. 11. 01.
- 2006. 10. 01.
- 2006. 09. 01.
- 2006. 08. 01.
- 2006. 07. 01.
- 2006. 06. 01.
- 2006. 05. 01.
- 2006. 04. 01.
- Jelen
